Kompozíció B (No.II) Pirossal

Piet Mondrian 1920 körül jutott el érett stílusához, a 'tiszta' absztrakcióhoz, mikor Párizsban élt. Került minden, a természethez kapcsolódó utalást, az alapszínek négyzeteire, vagy téglalapjaira szorítkozott, melyeket fehér mezőkbe helyezett és egymást metsző egyenesek határolták őket. Úgy vélte, hogy vásznai a 'plasztikus ekvivalencia', vagy az általa 'neoplaszticizmusnak' nevezett elveket fejezik ki. Az elsődleges színek síkjait egyensúlyozó, nem-színes (fehér, szürke vagy fekete) és a vízszintes vonalakkal szembeálló függőleges vonalak, mind meghatározzák a síkokat, alkotásaiban az egyensúly és a harmónia alapelveit testesítették meg. Gondosan megkomponált vásznait mikrokozmosznak, vagy jelképnek tekintette, melyek tökéletes egyensúlyt teremtenek a művészetben és az élet minden területén, remélte, hogy a "neoplasztikus" elvek egy jövőbeli ideális társadalom alapját képezik. Mondrian későbbi munkáiban, mint például a Kompozíció B Pirossal címűn, a vonalak már nem egyszerűen a színes síkok határait jelölték. Ehelyett bejárták a vásznak hosszát és szélességét, és a kompozíciók legaktívabb elemeivé váltak. A vonalak dinamikus kereszteződése megakadályozta, hogy a színes síkokat statikus entitásként lássuk, míg a vonalak közötti egyenlőtlen intervallumok vizuális ritmust teremtettek.