Caspar David Friedrich
Caspar David Friedrich, a romantikus művész kiválóságának tájképei, amelyek csendességükben meghatóak és szinte szentségesek szisztematikus visszafogottságukban, a Dürer utáni és az expresszionisták előtti német festészet legismertebb alkotásai közé tartoznak. Friedrich nem az évszázados Itália utáni vágyakozást használta témájául, hanem a hazai tájak felé fordult, ahol kísérteties nagyságot és érintetlen természetet talált. Francia kortársa, Jean Pierre David d'Angers még "a táj tragédiájáról" is beszélt, amely az ő műveiben is kifejezésre jutott.
Ezek a tájképek mindig a szimmetrián és a rétegzésen alapulnak, és gyakran tettek kísérletet arra, hogy a kompozíció vizuális elemeit konvencionálisan szimbolikusan elemezzék - így a hegyvonulatot Isten szimbólumaként, a sziklát szilárd hitként, a halott fát pedig a halál szimbólumaként értelmezték. Ha azonban a festőt kevésbé a szűkebb értelemben vett szó szerinti hívőnek, inkább a protestáns vagy akár panteista hagyomány követőjének tekintjük, akkor jobban igazságot adhatunk a természet iránti tiszteletének. Érdemes megjegyezni, hogy Friedrich eredetileg úgy tervezte, hogy a csupasz fától balra lévő hátsó nézetben egy alakot is szerepeltet, de végül kihagyta. Ennek eredményeképpen a néző most teljesen egyedül áll a természet előtt. Érdekes az is, hogy a rajzok, amelyek alapján ezt a szabadon komponált képet egy ideális alpesi tájról készítette, közel egy évtizeddel előbb készültek: Friedrichnek nem igazán volt rájuk szüksége, hiszen azt akarta megfesteni, amit belső szemével látott.
A mai művet a Bayerische Staatsgemäldesammlungen-Neue Pinakothek Munich (Bajor Állami Festménygyűjtemények müncheni Új Képtára) jóvoltából mutatjuk be :)