Robert Delaunay
Hiányzik már egy kis napsütés?
Ma az élénk színek és a mozgalmasság sugárzó ünneplését hoztuk el számodra. Robert Delaunay művének kompozíciója egy központi oszlopra támaszkodik, amelynek öt, körkörös lemezszerű tagjából ragyogó árnyalatokban – citromsárga, türkiz, üde zöld és lángoló narancs – pompázó gyűrűk áradnak kifelé fényhullámokként pulzálva. Delaunay egy alkalommal így írt: „A mindenség kerek – a nap, a föld, a horizontok. Ez a festmény hajtóereje." Mai képünkben ez a filozófia tiszta ragyogássá oldódik.
A nagyrészt autodidakta Delaunay a színházi díszlettervezésben próbálta ki magát, mielőtt a festészethez fordult. Példaképként tekintett Cézanne-ra, és ismerte a kubistákat, de sosem tudott megbarátkozni utóbbiak visszafogott palettájával. „Nem voltam képes feláldozni a színeket a formák oltárán" – állította. Ezek után Michel Eugène Chevreul szimultán kontrasztról szóló elméletére támaszkodva a színt tette meg alkotásai valódi tárgyává, magát pedig „a kubizmus eretnekének" hívta. Feleségével, Soniával párhuzamosan végzett színelméleti kísérleteik alapozták meg az orfizmust, az absztrakt művészet egy irányzatát, amelynek képi világát a színek és a zene inspirálta. Azt akarták elérni, hogy festményeiket ne csak lássuk, hanem érezzük is – mintegy vizuális dallamként. Mai képünkben a ritmusosan ismétlődő körkörös formák a szemben egy szinte zenei dimenziókat nyitó rezonanciát keltenek.
A mű tapintható felülete Delaunay másik nagy szerelméről árulkodik: az építészetről. Azáltal, hogy az olajfestéket cementtel keverte, a vászont gyakorlatilag domborművé alakította, hasonlóan azokhoz a nagyszabású, dekoratív megrendelésekhez, amelyeket az 1930-as évek második felében vállalt el, köztük az 1937-es párizsi Világkiállításra készített falfestményeihez. Ahogy a kritikus Guillaume Apollinaire megjegyezte, Delaunay számára „a szín vált az ideális dimenzióvá". Mai festményünkben a szín nem csupán díszít – a szín tereket alkot.
Ui.: Ezen a linken egy másik Delaunay-remekműről olvashatsz – a Ritmusokról!