Egon Schiele
A férfi hátának hosszú, felfelé domborodó vonala mintha valami geológiai formáció felfelé gyűrődését idézné. Az a hát a világ a maga ősi mivoltában. A két alak, egymással való egyedüllétükben, szorosan összefonódva lebeg a hegyek fölött azon a rongyos fehér szöveten, mint egy álomban. Vajon ez egyfajta tragikus kapaszkodás az élet egyetlen biztos pontjába: a halálba? A festmény bepillantást nyújt Schiele akkori lelkiállapotába. Besorozásának előestéjén járunk. Talán beárnyékolta a festmény hangulatát a halál karjaiba való elragadás gondolata. Nem sokkal korábban, alapos megfontolások után választania kellett két nő között. Egyiküket feleségül vette, a másikkal, régi modelljével megszakította a kapcsolatot. Óriási ezért a feszültség ebben a ragaszkodásban és kapaszkodásban. Maguk az alakok tiszta, esszenciális Schiele-alakok: az a kicsit furcsa csontosság, azok az elvékonyodó ujjak. Schiele emberi csontjai gyakran ágszerűek, megnyúltak, és gyakran mintha rosszul lennének összeillesztve és egy isteni kéz tapsára bármikor darabjaikra hullhatnának. Emberi lényei szinte mindig tekeregnek-vonaglanak egymás társaságában, kapcsolataikat az örök nyugtalanság jellemzi. Schiele gyakran érzett késztetést, hogy emberpárjait kígyószerűen egymás köré fonódva ábrázolja. Házasságkötése után portréi nyugodtabbakká, derűsebbekké váltak, csökkent a szenvedés, megkínzottság, az emberi test teljes egészet kezdett alkotni, kevésbé volt jellemző az életbe – mint valami tengeri életmentő csónakba – való görcsös kapaszkodás. Ezen a festményen azonban még a régi Schiele köszön ránk. Az ölelés furcsán kielégítetlen: egyszerre taszítás és ölelés. Talán inkább a szükségszerűség vezérli, mint a vágy. Senki sem élheti túl a halál követeléseit. Végül vessünk egy pillantást a keletkezési dátumra: 1915 – már elkezdődött az első világháború.
Szép hétvégét kívánunk!