Senigalliai Madonna

Piero della Francesca a kora reneszánsz egyik titokzatos művésze volt. Ahogy Giorgio Vasari A legkiválóbb festők, szobrászok és építészek élete című művében tanúsítja, kortársai matematikusként és földmérőként is ismerhették. Manapság Piero della Francescát elsősorban művészete miatt becsülik. Festészetét a derűs humanizmus, a geometrikus formák és a perspektíva használata jellemzi. Kis méretéből ítélve a festményt valószínűleg magánáhítatra szánták. Először 1822-ben figyeltek fel rá a Santa Maria delle Grazie ferences obszerváns kolostor templomában, Senigallia (Marche) mellett, innen kapta mai nevét. Senigalliát Federico Montefeltro vette át Sigismondo Malatestától: mindkét férfi Piero pártfogója volt.

A megbízás valószínűleg Giovanni Della Rovere-től vagy nevében történt, aki 1474-ben eljegyezte Giovanna Montefeltrot, és ebben az időben nevezte ki Federico Senigallia urává Giovannit. Újrafelfedezését követően a festményt az urbinói hercegi palotába vitték. Az 1990-es évekbeli restaurálás során kiderült, hogy Piero della Francesca magas színvonalon kezelte a fényt, valamint a flamand mesterek hatása is érezhető volt rajta, mind az olajjal kent táblában, mind pedig az olyan részletekben, mint a lenvászon anyaggal teli kosár, a korall és a Madonna fejét borító fátyolszövet. A bal oldali ablakból valósághűen beszűrődő fény a Szűzanya fogantatását jelképezi. A kosárban lévő lenvászon az asszony tisztaságára utal, míg a polcon lévő doboz és a kis Jézus által viselt korall nyaklánc és medál egyaránt az eucharisztikus áldozatot jelképezik. Az összes szereplő merev, elgondolkodtató mozdulatlansága szintén a közelgő áldozatra utal.