Arcok (Arcok egy Ikonon)

Az expresszió extrakció, az intimitást kivonja és az ént helyezi el, mint az alkotás energiáját. Az emlékezetes művészet az identitás keresésében gyökerezik; igyekszik olyan mélyen összefonni az alkotót és az alkotást, hogy a művész stílusát olyan egyedivé tegye, mint a művészt. El tudom képzelni Picasso arcát; el tudom képzelni a saját arcomat, amit Picasso festett.

Nietzsche kijelentette, hogy mindabból, ami meg van írva: “Csak azt szeretem, amit az ember a saját vérével írt .” Ez a brutális kép az alkotás ön-megsemmisítéséről tükrözi az egyéniség fontosságát és a filozófusnak a spirituális absztrakciók iránti ellenszenvét—hitét a testi és fizikai dolgokban—melyet Oscar Wilde így foglalt össze: “Az, aki bármilyen különbséget lát test és lélek között, annak nincs egyik sem.”

Ebben a vérben egy távoli csillag halálakor született vas áramlik—vajon a művésznek az űrben kell megtalálnia az identitását, vagy be kell kukkantani az atomba; milyen közel van a túl közel és milyen távol van a túl távol, hogy megtaláljuk az identitásunkat?

Ráközelítve a kódok zavargó örökségére rátalálhatunk a saját elsődleges mintánkra. Azonban, ha a DNS jelenti az identitást, az ikrek ugyanazon az elválaszthatatlanon osztoznának. Tovább haladva a skálán mi sem lesz világosabb, mint az identitás azonnali fizikai mivoltának megtalálása: ha a sejteket a test építőköveinek tekintjük, az az identitást minden megjelenésével és eltűnésével egy instabil entitássá tenné.

A mirigyek és hormonok összetett zenekara a légzés ritmusában vezeti a test gépezetét a cirkadián metronómhoz, tágítva az ereket és összehúzva a billentyűket, a végtelen ingerek és érzékelések által diktált kompozícióhoz—e belső zene és az élet harmóniájában kibontakozó variációk hallgatásának élménye az Érzelem. Az érzelmek a fizikai keret belső észlelései. Az érzés, ahogy a test reagál a látottakra, a félelem folyamatának előidézése, a futás iránti késztetés, mind érzelmek. A test e belső zenekarának meghallgatása nélkül a kogníció színtelen lenne: a szív nem pumpál, mert félsz, a félelem kifejezésére a szíved adrenalinnal koncertezik és hormokoktól irányítva egy oroszlán látását kapod.

Az érzelmek nem átfogó, független entitások, hanem testi, fizikai dolgokban gyökereznek. Amikor Tolsztoj azt mondta, hogy a “művészet az érzelmek kifejezése,” vajon tisztában volt-e azzal, hogy a zsigereink mennyire befolyásolják az érzelmi állapotunkat. Még magát a személyiséget is korlátozza ez a kapcsolat: a legújabb tanulmányok mély összefüggést mutatnak ki az általunk hordozott mikrobaktériumok és a haragra, ellenségességre és rossz hangulatra való hajlam között; a kortizol hormon jelenléte korrelál a stresszel, az alacsony szintre való hajlam önfegyelmet és ambíciót generál, míg az alacsony pulzusszám bátorságot és impulzivitást generál.

Ha az egyéniség keresése a személyiségben baktériumok variációit jelenti, akkor már csak emlékeink és tapasztalataink maradnak, hogy meghatározzuk a művészi értékekre méltó énünket. De ezek sem mentesek az érzelmek ragaszkodásától, a folyamat minden része magához hív egy érzést, becsapva és manipulálva az emlékezetet. Ennek egyik példája az a tendencia, ahogy a múlt emlékeinek fényességét a ténylegesen megélt tapasztalatokon túl felerősítjük, így önmagunk történetét egy olyan mechanizmus írja át, mely túlságosan nagy kiterjedű ahhoz, hogy vissza lehessen követni.

Káosz. Nem számít, hol keressük, az identitás olyan elemek végtelen összegzése, melyek egyre távolabb állnak az irányítástól. Egy véletlenszerű folyamat része során minden rész egy másik relatív részre bomlik. De nézzetek bele a festménybe: a körülmények más ütközése nem eredményezné ugyanezt a darabot, megjelöli az egyetlen olyan pontot amiben a létezik—egység, azon túl ahol összetörik, a keresztező kötelékek mentén melyek az örökkévalóságot egyetlen időponthoz kötik. Keressétek és megtalálhatjátok az arc tükörképét—azt fogja mondani: “Léteztem!”

- Artur Deus Dionisio

További expresszionista alkotásokat találhattok az Instagramon.