Max Beckmann
A múlt szerdai ‘Gondolatok a művészetről’ során, elgondolkodtunk azon az esztétikai attitűdön, mely lehetővé teszi számunkra, hogy értelmes és művészi módon szemléljük a rútságot. A múlt héten feltett kérdés megválaszolásához: "Leülhetünk-e kétségbeesetten, és elgondolkodhatunk egy nyugtalanító esztétikán?" Jerome Stolnitz formalista filozófus perspektíváját kell megvizsgálnunk.
Stolnitz az esztétikai attitűdöt érdektelen szemlélődésként határozza meg, mely csak magának az elemzett tárgynak a függvényében tudatos. Sokféle érdek van tehát, melyek ki vannak zárva az esztétikai attitűdből, mint például egy műalkotás birtoklása büszkeség, vagy presztízs miatt, a ritkasága, vagy kereskedelmi értéke. Nem számítanak esztétikusnak azok a hasznossági szempontok sem, mint a művészettörténész, aki művein keresztül elemzi a művész életrajzát, vagy a meteorológus, aki az időjárás-előrejelzés gyönyörű vonalairól tájékozódik. Stolnitz számára az esztétika elszigeteli a művet, a szemlélőt fókuszálja, elidegenít minden mást és magába szívja az egyént - ez a minden mástól való elszakadás pillanata, megtapasztalni a bemutatottak érdektelen egyediségét.
Tehát nem feltétlenül a szépségen keresztül kell, hogy megragadja a figyelmünket. Ha egy gyöngyörű tapétát keresünk a hálószobánkba, miközben ezzel a céllal elemezünk különböző papírokat, akkor nem esztétikus hozzáállással nézünk velük szembe. Miközben, és Stolnitz ezt a példát hozza fel, ha egy nyomorúságos utcára bukkanunk egy vasárnap reggel, ahol épp zajlik a piac, földdel, szeméttel, törmelékkel szennyezett, a táj olyan benyomást kelthet, melyet beárnyékolnak az előítéleteink; zavarba ejtő és érdekfeszítő, sőt visszautasítjuk. A távoli megfigyelés, mely beleütközik a megfigyelőbe, Stolnitz számára ez az esztétikai természet. Egyetértetek vele? :)
-Artur Dionisio