Béke: Sir David Wilkie temetése a tengeren

A nagyságra való igénye mellett Turner a legnagyobb mértékben rendelkezett azzal a képességgel, hogy a néző fejében azt a benyomást reprodukálja, amelyet ő maga is kapott bármelyik jelenetről, amelyet ábrázolni akart. A művei körül tomboló viták nagy része ennek a ténynek köszönhető. Kifogásolták, hogy színei nem felelnek meg a természetnek, de a részletes vizsgálat során kiderült, hogy a lehető legpontosabban megfelelnek a természetes árnyalatoknak. A színek és a formák sajátos módon vonzották őt, és úgy festette meg őket, ahogyan látta, ahogyan a költő megörökíti az őt inspiráló igazságot. A könnyed kritikusok felületes szemlélődéssel talán nem értenek egyet az ő értelmezésével; de az alapos tanulmányozás feltárja Turner éleslátásának mélységeit, és a kritikus a kritikát tanulássá változtatja, és tanítványává válik. A tenger, az ég és a légkör szépségeit reprodukáló művészete egyedülálló. Tónusainak gazdagsága, valamint a fény és árnyék ügyes kontrasztjai révén olyan további mesteri képességeket mutatott fel, amelyek még erőteljesebb hatást kölcsönöznek munkáinak. Különösen az égbolt festésében, és a távolság hatása által, amelyet elér, munkája erős egyéniséggel bír. Ezen a képen jól megmutatkoznak ezek a tulajdonságok. A vitorlák gyászos feketéje, bár "hamis érzelmességként" került kifogásolásra, erősen sugallja a gyász gondolatát, amit a finom színezés még jobban kiemel, így az erős kontraszt miatt még feltűnőbbé válik. A jelenet a Gibraltárnál a tengeren hirtelen elhunyt Sir David Wilkie, R.A. temetését ábrázolja, és a kép Turner tisztelgése barátja emléke előtt, akinek holttestét fáklyafényben eresztik a mélybe.