Sziklás zátony a tengerparton

Caspar David Friedrich 19. századi német romantikus tájképfestő volt, akit generációjának legjelentősebb német művészeként tartanak számon. Leginkább korszakának közepén készített allegorikus tájképeiről ismert, melyeken jellemzően éjszakai égbolt, hajnali köd, kopár fák vagy gótikus romok előtt sziluettben megjelenő elmélkedő alakok láthatók. Művészként elsődleges érdeklődési területe a természet szemlélése volt. Gyakran szimbolikus és antiklasszikus művei a természeti világra adott szubjektív, érzelmi választ igyekeznek közvetíteni.

Friedrich festményei jellegzetesen emberi jelenlétet helyeznek el kicsinyített perspektívában, de tágabb környezetben. Christopher John Murray művészettörténész szerint olyan léptékűre redukálta az alakokat, amely "a néző tekintetét metafizikai dimenziójuk felé irányítja". Friedrich életét és művészetét is időnként a magányosság nyomasztó érzése jellemezte. A művészettörténészek és néhány kortársa az ilyen értelmezéseket a fiatalkorában elszenvedett veszteségeknek és felnőttkori sivár kilátásainak tulajdonítják, míg Friedrich sápadt és visszahúzódó megjelenése hozzájárult az "északi, szótlan ember" népszerű elképzelésének megerősítéséhez.

Friedrich 1799-ben, 1803 és 1805 között, 1813-ban, 1816-ban és 1824-1826 között depressziós korszakát élte. Ezen periódusokban készült műveiben észrevehető tematikus váltások figyelhetők meg, amelyekben olyan motívumok és szimbólumok jelennek meg, mint a keselyűk, baglyok, temetők és romok. 1826-tól ezek a motívumok állandó jellegzetességeivé váltak, miközben színhasználata sötétebbé és visszafogottabbá vált. Carus 1929-ben azt írta, hogy Friedrichet "a lelki bizonytalanság sűrű, komor felhője veszi körül". Nos, elnézést ezért a szomorú történetért ezen a mai szép napon, de annyira megható, hogy nem tudtam ellenállni.