Szoba New Yorkban

Hopper kitűnt abban, hogy diszkréten és kívülről festett meg embereket akik egymás számára kívülállók. Képzeljük el, ahogy a Second Avenue El-ről bámul, amint elzötyög a megvilágított barnakő ablakok mellett, el-eltárolja az otthonokról és boltokról készült rejtélyes pillanatfelvételeket későbbi használatra. Ezek rekonstruált jelenetek, nyugalomban felidézett érzések. A Szoba New Yorkban, 1932 című festményen éjszaka van; egy férfi újságot olvas egy kerek asztalnál, egy nő elfordul a maga abszorpciójában és unalmában, egy ujjal megérintve a zongora billentyűjét. Nincsenek összhangban, egymástól való távolságuk pedig abban az egyszerű cselekvésben jelenik meg, ahogy az árnyékos arcú nő hangot hallat (vagy talán csak arra gondol, hogy megszólal), amire nem lesz válasz. Kétségtelen, hogy Hopper látott valami ilyesmit, de nem pont ezt. A teret nem mérte volna fel három pontos és tudatos vörös foltja: a fotel, a nő ruhája és a lámpaernyő. Az alakok távoliak lennének. A képen nagyok, mi pedig közel vagyunk hozzájuk, az ablakon kívül. Egy pillanatra se gondoljuk, hogy Hopper egy állványon az ablakon kívül, vagy egy távcsövön keresztül kémleli a házaspárt. A festmény mégis felidézi a madarakat és embereket megfigyelőkben megszokott örömöt, ahogy észrevétlenül megfigyelnek; több emelettel feljebb közel emeli szemét az ablakhoz, és ez álomszerű tónust ad a képnek, mintha lebegnénk, miközben a férfit és a nőt köti a gravitáció. Ez nem realizmus, de a jelenet intenzíven valóságos, az ablak sötét színpadába helyezett kép.