Simon Vouet
A barokk művészet hazudik. A valóságot színekbe mártja, megtölti sok túlzó részlettel, miközben a fényt úgy alakítja, hogy extrém kontraszttá váljon, mely a legdrámaibb részeket világítja meg.
A részletek bősége talán annyira zsúfoltnak tűnik, hogy egy elárasztott szemet meghátrálásra késztet. Hogy a túlzó díszítésekben értelmet találjunk, segít, ha egyetlen kulcsfontosságú részletre fókuszálunk, melynek tanulmányozására természetes késztetést érzünk, és azután megyünk tovább a különböző elemek jelentésének megfejtésében. Ebben a világos, ragyogó környezetben egy komor tükör bámul vissza ránk, kísértve a jelenetet: a tükör erejének megértése egyet jelent a festmény címének megértésével.
A körültekintés bölcsebb az óvatosságnál, pontos képet fest a világról, egyszerre használva világos és sötét tónusokat, de azt preferálva, hogy egyiket se lássa. Mindenki összetéveszti saját reprezentációját a világról magával a világgal, így az ember látóterének határa egyben a realitás határa is. Ha azt választjuk, hogy az egyik tónus helyett a másikkal festünk, lekicsinyítjük azt, kisebb világban fogunk élni.
A titok, sokak szerint, hogy pozitívak maradjunk, hogy felfelé nézzünk a felhőkre, ahol a nap ragyog, hogy a negativitás minden árnyas tüskéjét mélyre elássuk, hogy azokra a félistenekre koncentráljunk, amilyenné mi magunk is válni akarunk, méghozzá azáltal, hogy elnyomjuk az összes hibánkat, ami ennek útjában áll - ekkor majd az angyalok boldogággal koronázzák meg erőfeszítésünket.
A titok hazudik! Semmi sem veszélyesebb, mint a könnyelmű vigasz, hogy "minden rendben lesz", hogy az idő majd meggyógyít, vagy, hogy a szerencse majd a mi oldalunkra áll. Ez a kényszer, hogy elnyomjunk bármit, ami nem illik az önmagasztalás pozitív útjára, sekélyes, mesterséges létezéshez vezet, ironikus módon negativitással fenntartva (mivel az alapja a "mi az, ami nem akarok lenni"). Ezért fenntarthatalan, kiszámíthatatlan, és nem valós alapokra épül. Hogy emelkedhet az ember ezen védelmező önmegtévesztés felé? Egy durva tükörképpel.
Még ezen a festményen is arra vagyunk kényszerítve, hogy szembenézzünk a negativitással, szó szerint ez az egyetlen dolog, ami a szemünkbe néz, és nélküle elvesznénk az értelmetlen díszekben. Ez a nyers tükörkép a pesszimizmus belső tudatosságát tükrözi, a szerencsétlenség és gonoszság bizonyosságát, mind belül, mind kívül. A pesszimizmusból származik az erő, hogy az ember megjósolja a legnegatívabb kimenetelt is, és óvatossággal cselekedjen, elfogadva a természetet egyszerre gyönyörűnek és brutálisnak. Ez az a tudatosság, ami a kockázatot és kedvességet valóban gyönyörűvé teszi.
Belül körültekintőnek lenni egyenlő azzal, hogy egészségesek vagyunk, hogy a figyelmen kívül hagyás helyett megszelidítjük belsőnket. Felvállalom a hibáimat, csillámportól mentesen tanulmányozom tükörképemet, megtanulom, hogy milyen körülmények között mire számíthatok magamtól, hogy a valódi énemmel foglalkozzak a vágyott énem helyett. Azt jelenti, hogy a kígyót jobb kezem alatt tartom tanácsadóként, mint a festményen, és az alapján hozok döntéseket, hogy azok milyen következményekkel járhatnak rám és másokra nézve. Ennek ellenkezője, az optimizmus sebezhetőbbé tesz minket saját magunkkal szemben.
A külső körültekintés a Föld, mint nem megbocsátó hely belső iránytűje. Az emberek a tápláléklánc tagjai. Eszünk, és néha megesznek bennünket. Tönkretesszük a természetet, néha egy természeti csapás pusztít el minket. A szenvedés és a gyötrelem az az állandó, ami ellen az emberi erőfeszítés dolgozik, amiért megszületnek a törvények és felemelkednek az intézmények. Kevesen maradnak ki ebből a folyamatból az igazságtalanság elleni harcban, és a rend csak egy név, amit az egyes generációk adnak a szerveződésnek. Egyszer voltak rabszolgák, ma vannak munkások, a jövő ismeretlen...
A körültekintést felfoghatjuk a természet könyörtelen működésének részeként, amely elfogadja, hogy a szenvedés jelen lesz, de nem úgy mutatja be, mint egyfajta személyes büntetést. Az idő újabb kihívásokat tartogat, és rajtunk áll, hogy ezekre felkészüljünk.
A barokk művészet hazudik. Nem úgy mutatja be a világot, mint amilyen valójában, de az esztelen optimizmussal ellentétben elmélyíti a valóságot, gyakran szenvedésen keresztül, hogy egy tisztább igazsággal bukkanjon fel.
- Artur Deus Dionisio