Kalapos önarckép

Mikor Gauguin 1893. szeptember 1-jén, első polinéziai útja után visszatért Párizsba, elhatározta, hogy kiállítja Tahitin készült munkáit – abban a reményben, hogy így igazolja "vad" festészetének létjogosultságát. Törekvése nem járt eredménnyel.

Novemberben felajánlotta egyik festményét a párizsi Musée du Luxembourgnak, de visszautasították. A Tahitin készült műveiből rendezett kiállítás sem hozta meg a várt sikert. Egy-két festőtársa és műkritikus (mint pl. Degas, Jarry és Natanson) támogatta ugyan, de a művészek többsége nem állt ki mellette. A mai önarckép az elutasításra való válasznak tekinthető, lázadó szelleme megerősödésének. A háttérbe, a falra – mintegy tükörképként – az általa legfontosabbnak, legjelentősebbnek tartott tahiti festményét, a híres Manaò Tupapaú-t helyezte. Az önarckép hátteréül tahiti stílusban dekorált, sárgára és olivazöldre festett műterme szolgált. A jobb oldalon látható sárga-kék szarong hangsúlyozza a szoba egzotikus berendezését. A festmény Gauguin vad, primitív művész-imázsát hivatott aláhúzni, robosztusságát az egyszerű ecsetkezelés és a vászon nyersesége is kiemeli. A kép hátoldalán fiatal barátja, William Molard (1862-1936) enyhén torz arcát láthatjuk. Wagner-zenészként Molard kapcsolatban állt a Montparnasse bohém művészeivel, akik közül néhány (mint Strindberg és Durio) segítettek felhívni a közvélemény figyelmét Gauguin munkáira. A festmény két oldala frappánsan summázza 1893-94 telét, az utolsó előttit, amit Gauguin még Párizsban töltött. Ez a néhány év teremtette meg az alapját a primitivizmus századfordulós bemutatkozásának Európa nagyvárosainak avantgárd kultúrájában.