Watson és a Cápa

Egy festmény, amely történetet mesél el, mindig lenyűgöző, de ha a történet még igaz is, még lenyűgözőbbé válik. Ennek a drámai műnek a helyszíne a havannai kikötő vize. Brook Watson, egy tizennégy éves árva fedélzeti segéd, úgy döntött, hogy úszni megy. Hirtelen egy tigriscápa támad rá. Miközben a fiú segítségért kiált, és a legénység tagjai a megmentésére sietnek, a cápa másodszor is lecsap, ismét a víz alá rántja a fiút, és ezúttal letép a lábából egy darabot. A matrózok kétségbeesetten próbálják kihúzni Watsont a kavargó vízből, teste kísértetiesen fehér, meztelen és tehetetlen, jobb lábából vér csordogál. A cápa tátott szájjal közeledik, hogy harmadszor is lecsapjon, miközben a matróz a tatnál arra készül, hogy szigonnyal csapjon le a szörnyetegre. Mi fog történni ezután? Hogyan ér véget a történet?

Szerencsére Watson túlélte a megpróbáltatásokat, bár a lábát térd alatt amputálni kellett. Mintegy harminc évvel később, amikor már Londonban élt jómódú kereskedőként, Watson megbízta John Singleton Copley amerikai festőművészt, hogy örökítse meg ezt a szörnyű esetet. A bostoni születésű Copley Angliába költözött, hogy művészi ambícióit megvalósítsa. Több mint egy évtizeden át sikeres portréfestőként dolgozott a gyarmatokon, és arra vágyott, hogy történelmi jelentőségű jelenetet fessen. Ez az első történelmi festménye egyedülálló volt abban a tekintetben, hogy nem a mitológia vagy az ókor kiemelkedő szereplőit ábrázolta. Mégis, mind a műkritikusok, mind a "közemberek" tetszését elnyerte, és maradandó benyomást tett a művészvilágra.   

A történelmi művészet műfajában betöltött jelentősége mellett ez a festmény hozzájárult ahhoz, hogy elterjedjen a mítosz, miszerint minden cápa emberevő szörnyeteg. Érdekes módon nem valószínű, hogy Copley valaha is látott volna cápát, mivel az ajkakkal, előre néző, emlősszerű szemekkel és furcsa alakú uszonyokkal rendelkező lény ábrázolása hibás. Mindazonáltal a pillanat erőteljes drámaisága (amelyet a Watson, a cápa, a hajó és a havannai kikötő vízszintes elemeit átvágó, szinte függőleges szigony még fokoz) és a legénységen látható érzelmek széles skálája (félelem, együttérzés, düh) bőven kárpótol e pontatlanságokért. A festmény monumentális mérete (6 x 7,5 láb) tovább fokozza a vizuális intenzitást. Watson halálakor a festményt a Christ's Hospitalra hagyta, hogy a fiatalok számára a remény és a bátorítás jelzőfénye legyen a nehézségek közepette.
~Martina