Clarice Beckettet tartják a melbourne-i ún. ausztrál tonalizmus legjelentősebb festőjének, aki 1917-ig a mozgalomalapító Max Meldrum tanítványa volt. Meldrum merev, "tudományos" színkeverési tanításaiból kiindulva Beckett saját esztétikát fejlesztett ki, amely hangulat és helyszín költői kiterjesztésével kísérletezett. Ezzel Beckett a két világháború közötti Melbourne egyik legjellegzetesebb életművét hozta létre.
Beckettet a városi és külvárosi élet modernitása inspirálta. A mindennapi modern élet elemeit (autók, villamosok, távírópóznák és aszfaltutak) költőien ködös város- és tájképekké komponálta, amelyek túllépnek a mindennapok valóságán, és a végtelenre utalnak. A kora esti vagy reggeli témákat nem pusztán a költői hatás miatt részesítette előnyben. Ahogy a mai kép is mutatja, sokkal inkább az a technikai kihívás vonzotta, hogy visszaadja témája lényegét a múló pillanatban; másrészt az, hogy megfigyelja a fényhatásokat, és a valóság és az illúzió határát elmosó finom tónusárnyalatokat hozzon létre.